A kifizetések elégtelen üteme hosszú évek óta egyik kedvenc témája a szaksajtónak. Hát persze, hiszen látványos paradoxon, hogy a krónikus pénzhiánytól szenvedő ország – a nemzetközi és hazai eljárásrendek szövevényes hálójába gabalyodva – képtelen kellő ütemben hozzáférni a rendelkezésére bocsátott fejlesztési milliárdokhoz. Mára ez a probléma drámai felhangot kapott: a válságtól megtépázott magyar gazdaság számára az egyetlen, utolsó lehetőséget jelenti a még lehívásra váró 5.500 milliárd forintnyi uniós pénz. A cél: jó helyre és a lehető leggyorsabban eljuttatni azt!

Sajnos azonban a gondot nem a célmeghatározás jelenti, hanem (mint az esetek többségében) a „hogyan?” vár jó ideje megválaszolásra. Egy biztos: gyors és érdemi átalakításokra van szükség ahhoz, hogy a megadott határidőn belül bele ne törjön a bicskánk a feladatba.

Nem sok időnk maradt, becslésem szerint nyárig el kell érni (majd fenn is kell tartani) a 40-50 Mrd Ft/hét kifizetési ütemet. A gyorsítás egyre gyakrabban szerepel a hazai és az uniós intézmények nyilatkozataiban is – elegendő itt csak a vonatkozó december 6-i 1423/2011 kormányhatározatban vagy az Európa Bizottság 2012. február 8-i közleményében szereplő, örvendetesen szigorú határidőkre hivatkozni. A támogatási rendszer szereplői a folyamatos nyomás alatt, egyre jobb mutatókkal teljesítenek, az utóbbi időben határozott javulás érzékelhető a vállalkozások támogatásában: több új, vonzó pályázat jelent meg, csökkent az elbírálás ideje és felgyorsultak a kifizetések.

Ugyanakkor sokan, számos írásban taglalták már, hogy milyen további kulcsterületeken – közlekedésfejlesztés, innováció, önkormányzati beruházások, energetika – vagyunk elmaradásban, egyre többen feszegetik újabb és újabb (az idő szűke miatt gyakorlatilag lehetetlen) átcsoportosítások szükségességét, és az is már-már axióma, hogy az önrész biztosításához be kell indítani a hitelezést, meg kell teremteni a kockázati tőke felhasználásának itthon még kevéssé elterjedt kultúráját. Szó se róla, ezek a felvetések mind megalapozottak, és jó irányba mutatnak, de – minden jó szándék dacára – szerintem önmagukban nem biztosíthatják az adott időkorlátok között az elvárt eredményt. Az óra üt, nem várhatunk arra, hogy a mennyiségi változás minőségibe csapjon át, ezért a probléma megoldásához egy más megközelítést javasolnék. Szorult helyzetünkben Einstein tanácsát tartom megfontolásra érdemesnek, aki azt mondta: „Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen.”

Ha az ésszerű megoldásokat keressük, érdemes előbb felülről vetni egy pillantást a rendszerre, ahonnan szinte azonnal szemet szúr egy alapvető ellentmondás. Egy működési jellege (és külső meghatározottsága) miatt szélsőségesen nehézkes, adminisztratív mechanizmustól várjuk, hogy elősegítse a – tőke természeténél fogva – lendületes, a piac követelményeire reagáló beruházások megvalósítását. Olyan ez, mintha valaki gyeplőn vezetve próbálna célba juttatni egy versenylovat. Ezért vélem úgy, hogy első lépésként célszerű lenne a fejlesztéspolitika rendszerét látványosan elkülöníteni a hagyományos állami gépezettől, s a MAG Zrt.-nél már megkezdett koncepcionális szervezet-átalakítás folytatásaként létrehozni a valóban „köztes” státuszú – operatív, piaci szemléletű, jól motivált – közreműködő szervezet modelljét.

A gyorsítás irányába ható másik alapvető feladatnak látom azt, hogy tovább egyszerűsödjön a támogatási rendszer, és a Nemzeti Fejlesztési Ügynöség (NFÜ) illetve a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium (NFM) harmonikus együttműködése révén egy kézbe kerüljön az irányítása.

A harmadik, méltatlanul mellőzött feladat a 2014-2020-as támogatási időszak előkészítése. Most folyik a tervezés, és adott a lehetőség az új hétéves periódus irányelveinek módosítására, nemzeti érdekeink érvényesítésére. Homályos még, hogy a fejlesztés majdani irányait meghatározó tervek kinek az irányításával – NGM, NFM, KIM, NFÜ – készülnek el. Meggyőződésem, hogy (a korábbi versenylovas hasonlatnál maradva) jóval gyorsabban haladnánk előre, ha a négyből három zsoké sürgősen leszállna a nyeregből. Hangsúlyozom: a magyar fejlesztési prioritásokat szolgáló javaslatok fontosságát súlyos hiba lenne alábecsülni, hiszen utólag – mondjuk 2019-ben – már nehezen talál majd visszhangra a panasz, hogy „Anyám, én nem ilyen lovat akartam!”.

Túlzás nélkül az egész világ felfigyelt a robajra, amikor ránk csapódott a régóta emlegetett adósságcsapda. A Forint hirtelen beszakadása áthúzott minden alternatív megoldást, a világsajtó vezető hírként számolt be a Kormány és a Magyar Nemzeti Bank péntek reggeli egyeztető megbeszéléséről, a www.kormany.hu nagybetűs, nyitó közleményében emelte ki, hogy a mihamarabbi megállapodás az IMF-fel „a magyar gazdaság legfőbb érdeke”. Fontosnak érzem ugyanakkor hangsúlyozni, hogy ha e legfőbb érdek érvényesül is, az még nem maga a megoldás. Csak időt nyerünk vele.

Kelepcében vagyunk, és az IMF-megállapodás nem garantálja, mindössze lehetővé teszi számunkra – egy időre – a menekülést. Persze, lefékezi majd a forintárfolyam idegesítő mozgását, megnyugtató hatással lesz a kis- és nagybefektetőkre, és átmenetileg elsimítja a felszínen hullámzó hangulatokat. A látszólagos nyugalom azonban csalóka, hiszen a tőkeinjekció egymagában nem változtat a mélyben zajló, több évtizedes strukturális hibákat jelző folyamatokon.

Hölgyeim és Uraim! Ne ringassák magukat illúziókba! Elérkezett a súlyos döntések ideje. Igaz, hogy az IMF-megállapodással levegőhöz jutunk egy időre, de épp csak addig, amíg (a folyamatosan felmerülő költségek mellett) képesek vagyunk törleszteni a részleteket.

Pestiesen szólva: „Helyzet van!”. A szélsőséges kül- és belgazdasági feltételek közepette az utolsó, sorsfordító alkalom adatott meg arra, hogy felrázzuk, újra működésbe hozzuk a magyar gazdaságot. Most létfontosságú a hatékony korrekciós intézkedések körültekintő megtervezése, következetes végrehajtása.

A kérdés a régi, csak sokkal sürgetőbb: „Hogyan valósítható meg az adott feltételek között az állam működésének stabilizálása?” A válasz látszólag egyszerű: a kiadások csökkentésével és a bevételek növelésével. A költségcsökkentéshez strukturális reformokra van szükség, míg a növekvő bevételek az eredményes cégek – és munkavállalóik – adójából származhatnak.

Strukturális átalakításokra mind a finanszírozás oldalán, mind a működés szervezésében szükség van. (Csak egy lépés ebben az irányban, de jó példa a hétvégén bejelentett, 1 millió ember számára elérhető, egyoldalas adóbevallás.) Az intézkedések hatékony megvalósításához elengedhetetlen az átgondolt, szoros koordináció, illetve az „egy feladat-egy felelős” elvének érvényesítése olyan kulcsterületeken, mint például az uniós források felhasználása.

Nemcsak az érintettség okán említem szakterületünket: a fejlesztéspolitika hatékonyságától ugyanis nagyban függ az adóbevételek növekedése. Adót – sőt, növekvő mértékű adót – csak az a cég tud fizetni, amelynek nyereségessége nő, amelyik ennek hála több embert tud foglalkoztatni, több (és talán magasabb) bért tud fizetni. E ponton persze hosszan lehetne lamentálni a magyarországi vállalkozások helyzetéről, de erre most nincs idő: most lépni kell, és közben arra fókuszálni, ami a megoldás felé visz minket. Visszakanyarodva tehát a fejlesztéspolitikához: a rövid távú (1-2 éves) KKV-fejlesztési tervek megvalósítását az a rendelkezésünkre álló, az IMF-től kért hitellel megegyező nagyságrendű (!) uniós forrás segítheti, ami az elmúlt 5 évben, sajnos, nem igazán tudta megmozgatni a magyar piacot. Bár tény, hogy már-már az utolsó utáni pillanatban vagyunk, de úgy gondolom, ezt a 15 Mrd Eurot még képes lehet felszívni a magyar gazdaság.

A támogatások alapvető célja a Magyarországon munkahelyet teremtő, fejlődőképes cégek beruházásainak előmozdítása. Nem mindegy azonban, hogy a pénz hány százalékát használjuk fel külföldi termékek, szolgáltatások beszerzésére, és mennyit fordítunk belőle a belső piacok bővítésére. Ugyanez az uniós forrás biztosít lehetőséget arra is, hogy átalakítsuk a hazai vállalkozások összetételében mutatkozó anomáliákat: megnöveljük a fejlődni képes, ténylegesen működő hazai KKV-k számát, illetve segítsük a hazai ipar fellendítését. Létre kell hozni azt a magyar vállalkozói középrétegét, amely képes lesz évtizedekig, évszázadokig megélhetést biztosítani a magyar embereknek. Meg kell erősíteni azokat a cégeket, amelyek nagy hozzáadott értéket állítanak elő, sok embert foglalkoztatnak, és innovatív termékeket, szolgáltatásokat állítanak elő. A pénzt (az uniós forrásokat) gyorsan és a lehető legjobb helyre kell eljuttatni. Ez az a folyamat, amelyben az államra is, de a fejlesztési projektek minden egyes szereplőjére is felelős szerep hárul.

—————–

Hölgyeim és Uraim! Az előttünk álló súlyos feladatok megoldásához a szakértelmen kívül két dolog szükséges: idő és pénz. Az IMF-hitel átmeneti egyensúlyt teremtve az egységnyi, záros határidejű „laufot” biztosítja ahhoz, hogy jó irányba induljon el a gazdaság fejlesztése. Az így nyert idő mellé a pénzt a strukturális átalakításhoz, a gazdaság motorjainak begyújtásához kizárólag a most még elérhető, uniós források biztosítják. Ez a bizonyos „másik” 15 Mrd Euro jelenti azt a kivételes lehetőséget hazánk számára, amelyet most valóban vétek lenne nem kihasználni!

Az NFÜ honlapján megjelentetett, „Az OP-módosítás társadalmi egyeztetése” címet viselő dokumentum arról tanúskodik, hogy határozott a kormányzati szándék az uniós források programok közötti (és egyes programokon belüli) megoszlásának módosítására. Mint azt már korábban is írtam, egy-egy ilyen átcsoportosítás hosszadalmas folyamat (lévén az eredeti finanszírozási célok alapvető módosításához az Európai Bizottság érintett Főigazgatóságainak jóváhagyása is szükséges), mégis bizonyos esetekben ésszerű belevágni.

A dokumentum több pontja is figyelemre méltó változásokat vetít előre, de jelen bejegyzésem tárgya az a 160 Mrd Ft, ami a javaslat jóváhagyása esetén a Közlekedés Operatív Program (KÖZOP) keretéből a Környezet és Energia Operatív Programba (KEOP) kerül át. Hogy miért tartom e két program „huzavonáját” naplóbejegyzésre méltónak? Nos, látszólag két olyan fejlesztési irány között kényszerülünk választani, amelyek mindegyike kulcsfontosságú az ország számára, hiszen a hatékony gazdaság működtetéséhez egyaránt szükség van a megújuló energiák felhasználását lehetővé tevő technológiák, eljárások meghonosítására és a korszerű szárazföldi és vízi közlekedésre is. Ilyen ínséges időkben, amikor se a kormánynak, se a vállalkozói körnek nincs pénze saját szakállára beruházni, nincs az az ember, aki jó szívvel lemondana e két, a társadalmi hasznosságát tekintve egyaránt alapvető prioritást képviselő pályázati forrás bármelyikéről.

Itt van azonban a kutya elásva: pályázható ugyan pénz közlekedésfejlesztésre és energetikai korszerűsítésre is, de vajon – reálisan – elnyerhető-e?

A KÖZOP-ból támogatott fejlesztések megvalósítása szélsőségesen időigényes, hosszadalmas előkészítést követel. A tulajdonviszonyok rendezése, a műszaki, jogi, önkormányzati egyeztetések miatt ezek a „gigaberuházások” jellemzően igen lassan indulnak el, s noha – a kivitelezési kapacitás függvényében – később, a megvalósítási szakaszban jelentősen felgyorsulnak, ma nincs realitása annak, hogy ezek a projektek a rendelkezésünkre álló 2+2 év alatt eljussanak a megvalósulásig.

A közösségi közlekedés fejlesztésével ellentétben az energia-hatékonyságot fejlesztő KEOP-beruházások relatíve rövidtávon megvalósíthatók és – ami szintén nem mellékes – közvetlen, tényleges megtérülést eredményeznek. Ez lehet az oka annak is, hogy a KEOP iránt mindhárom oldal (az állam, az önkormányzatok és a vállalkozások is) komoly érdeklődést mutat, s ezért nem megalapozatlan abban reménykedni, hogy az ide kerülő forrásokat 2015 végéig fel tudjuk majd használni.

Úgy gondolom tehát, hogy noha egyes (eleve halálra szánt) projektek számára ez most az azonnali véget jelenti, a tervbe vett átcsoportosítással nem lemondunk a pénzről, hanem épp ellenkezőleg: a javaslat elfogadása megteremti az esélyét annak, hogy a korábban Magyarországnak ítélt források adott határidőn belül még hasznosuljanak. 

UTÓIRAT
A tény, hogy az ország kénytelen átgondolni az elindított beruházásokat arra is felhívja a figyelmet, hogy a 2014-2020-as támogatási periódus sikere érdekében ideje lassan megkezdeni a majdani nagyberuházások előkészítését.

„Ha a miniszter urak a jövőben is a polgári kormányban szeretnének dolgozni, a 95%-ot hozniuk kell.” – jelentette ki Orbán Viktor csütörtök délután a KAVOSZ Parlamentben rendezett eseményén.

A 150,000. Széchenyi Kártya átadását ünneplő rendezvényen tartott beszédéből az ország első embere 5 teljes percet szentelt egy alapvetően más lapra tartozó tárgynak – az uniós források felhasználásának. Súlyos szavak hangzottak el: a „legfőbb feladatként” említett 95%-os felhasználás Európa szerte alig valakinek sikerült eddig, Orbán Viktor mégis úgy fejezte ki magát, hogy „fővesztéssel jár”, ha a szakminiszterek valamelyike nem éri el ezt a célt.

A KAVOSZ eseményére egy vállalkozásfejlesztési konferenciáról érkeztem, ahol előadóként épp azt a kérdést feszegettem, hogy miből is lehetne elérni a hazai GDP növekedését. Mert van, ugye, a régi képlet – akik közgazdaságtant tanultak bizonyosan emlékeznek rá –, miszerint GDP = C + G + I + NEX, ahol a „C” a lakossági fogyasztást, a „G” az állami fogyasztást, az „I” a beruházásokat, a „NEX” pedig a nettó exportot jelöli. Tudom, akinek kalapácsa van, az mindent szögnek néz, de talán nem járok messze az igazságtól, ha azt állítom, hogy az adott gazdasági környezetben a belső fogyasztás növekedésére, az állami beruházások bővülésére, vagy (az egyre növekvő adóterhek mellett) a beruházói kedv spontán fellángolására számítani botorság. Marad, sőt felértékelődik tehát az uniós források szerepe. A kifizetésre váró, összesen 6000 Mrd Ft – átlagosan évi 1500 Mrd Ft – támogatás a fennmaradó 4 évre vetítve a GDP évi 6%-át teszi ki. Ez már olyan tétel, amivel ki lehetne mozdítani (meg lehetne menteni?) a tetszhalott magyar gazdaságot.

Meggyőződésem, hogy a ma feketén-fehéren megfogalmazott ultimátum indokolt – a megjelölt célszám eléréséhez azonban gyors és következetes lépésekre lesz szükség. Hogy pontosan milyenekre?
Ez legközelebbi bejegyzéseim tárgya lesz.

Tagadhatatlan tény, hogy Magyarországon 2004. óta számos vállalkozás részesült állami vagy uniós támogatásban, ugyanakkor sajnos tény az is, hogy a cégek egy közel sem elhanyagolható csoportja eleve elesett – vagy tudatosan elállt – a pályázati lehetőségtől. Nos, az elmúlt hetekben két olyan figyelemre méltó bejelentés is történt, amely beindíthatta a forráshiánytól szenvedő, magyar kis- és középvállalkozások vezetőinek fantáziáját.

Világgazdasági válság, bizonytalan piaci viszonyok, bénult hitelezés… Mit szépítsük, ezek nem ideális feltételek a fejlesztés (előremenekülés) lehetőségeit mérlegelő kis- és középvállalkozások (KKV-k) számára. Hiába a támogatáspolitika deklarált KKV-orientációja, az életképes projektötlet vagy a bizonyítottan sikeres cégvezetői gyakorlat, ha a vállalkozások jó része ma képtelen megfelelni a vissza nem térítendő pályázatokban előírt kritériumoknak, s ezért az utóbbi ideig nem juthatott fejlesztési forráshoz.

E dilemma feloldását segítheti a két egymást követően bejelentett finanszírozási konstrukció: a Széchenyi Tőkebefektetési Alap (SzTA) kínálta tőkeinjekció, illetve az NFÜ által a múlt héten bemutatott Kombinált Hitel Garancia (KHG) eljárás. E két kezdeményezés a célját – a KKV-beruházások beindítását – tekintve egy irányba mutat, érdemes tehát őket egy kalap alatt tárgyalni.

AZONOS CÉLOKMind az SzTA, mind pedig a KHG azt az uniós elvet követi, amely szerint „végéhez közelít az ingyen pénz korszaka”, az EU finanszírozta projektekben a támogatások vissza nem térítendő formája helyett egyre nagyobb hangsúlyt kell, hogy kapnak a kedvezményes hitelként működő, visszatérítendő megoldások.

Mindkét konstrukció célja, hogy a pénzhiányos gazdaságban a finanszírozás megkönnyítése révén adjon lökést a KKV-k perspektivikus fejlesztési projektjeinek. Hogy mennyire kiéheztette a válság a piacot, azt jól mutatja a két konstrukció megjelenését követő azonnali reakció, ami a prognosztizált várakozásokat messze felülmúlta: az SzTA bejelentését követő 2 hónapban 80 cég kívánt élni a tőkeinjekció lehetőségével, míg a KHG e heti hírére – csak a MAPI-nál – 3 napon belül közel 30 vállalkozás jelezte érdeklődését.

A két új mechanizmus harmadik, de szintén egybecsengő vonása, hogy mindkettő elsősorban a gép- és technológia-beszerzésre fókuszál, vagyis olyan fejlesztéseket támogat, amelyek kézzelfogható termékek, mondjuk úgy: a hatékonyságot növelő „hardware” beszerzését célozzák.

BERUHÁZÁSTÁMOGATÁS – KÉT IRÁNYBÓLA két konstrukció más-más oldalról segíti a beruházás megvalósulását.

A tőkeinjekció a céget teszi kellően potenssé, míg az államilag garantált hitel a projektet erősíti. A források odaítélésénél a tőkealap a projekt esélyeit, életképességét (a jövőt) veszi górcső alá, míg a kombinált hitel garancia eljárás a vállalkozás korábbi teljesítménye (a múlt) alapján értékeli a jelentkezőket. A fedezethiány jellemzően fájdalmas problémájára is más-más megoldást kínál az SzTA és a KHG: míg az előbbi eltekint tőle, addig az utóbbi támogatással könnyíti meg a fedezet biztosítását.

A HARMADIK IRÁNYUgyan a Széchenyi Tőkebefektetési Alap gyakorlatilag a banki finanszírozás egyfajta alternatívjaként is felfogható, nem kérdés, hogy az eredményes vállalkozásfejlesztéshez elengedhetetlen a bankok aktív szerepvállalása. Ezt igyekszik stimulálni a KHG a banki hitelezés kockázatának csökkentésével. A kezdeményezéshez az MFB után a deklaráció szintjén már csatlakozott a Citibank, a Gránitbank, a K&H Bank és az OTP is.

A nagy kérdés az, hogy a kockázatok egységnyi csökkenése elegendőnek bizonyul-e ahhoz, hogy valóban felébressze csipkerózsika-álmából a bankszektort, s hogy az képes lesz-e végre betölteni hitelezői küldetését…

Túlestünk a „W” első szárán, s most ismét itt a lejtmenet: a kormányok világszerte súlyos összegeket fordítottak a bankok konszolidációjára, mégsem pörögtek fel a motorok, a várt eredmény elmaradt, nem indult be a hitelezés, így nem növekszik (sőt, visszaesést mutat!) a kereslet is. Az elgyengült, étvágytalan beteg, akit egy fotó kedvéért erővel felültettek az ágyban, abban a pillanatban visszahanyatlott, amint kivették dereka alól a nagypárnát (ld. még George Akerlof, a neves közgazdász idevágó hasonlatát – „Animal Spirits”, Corvina, 2011).

A válságot előrejelző Dr. Végzet – Nouriel Roubini amerikai közgazdász professzor – szerint Karl Marxnak igaza volt , „…a kapitalizmus egy ponton lerombolja önmagát”, a piacok (szemben azzal, amit korábban hittünk), nem képesek maguk szabályozni a folyamatokat, s óhatatlanul előáll a kereslet aggregált hiánya. A gazdasági folyamatok három aktív szereplője – a piac, az állam és a háztartások – közül a jelek szerint ma az állam a legpotensebb tényező. Az állam, amely eddig jellemzően a pénzügyi eszközök révén próbálta befolyásolni a negatív spirált – megerősítette a bankokat, módosította az adók és a juttatások rendszerét, árfolyamkorlátot vezetett be, de megmaradt végig a szabályozó funkciónál, vagyis maga „nem száll be” a folyamatokba.

Pedig, meglehet, elérkezett az idő a szemléletváltásra.

A munkanélküliség nemcsak a – közvetlenül és közvetve – érintettek számára jelent tragikus problémát, az állam számára is súlyos gond az, ha túl sokan vannak „az utcán”. Nemcsak a segélyezés, nyilvántartás, átképzés jelent gyakorlatilag megoldhatatlan terhet a költségvetésnek, hanem az is a közigazgatás gondjait növeli, ha a (munkába járás rendszerességével együtt) anyagi és morális egyensúlyát egyszerre elvesztő, a társadalom peremére kerülő ember hajlamossá válik a szélsőséges viselkedési minták követésére.

Úgy gondolom, a közmunka erre a problémára – jellegénél fogva – csak részlegesen kínálhat megoldást. Adódik azonban egy másik lehetőség is. Az elmúlt évtizedekben számos gyár ment (és megy folyamatosan) tönkre, míg a valamikor általuk gyártott termékek helyét az import kínálat foglalta el. Adott tehát egyrészt az üresen álló (vélhetően olcsón felvásárolható) gyárépületek sora, másrészt itt a kihasználatlan munkaerő… Igaz ugyan, hogy a munkanélküliek többsége alacsonyan képzett, de vannak erős helyi tradíciókkal bíró, jellemzően fizikai munkára építő (ma főleg importra támaszkodó) ágazatok – mint pl. a kerámiaipar, a fafeldolgozás vagy a bevásárlóközpontok import-zöldségeit kiváltó konyhakertészet – amelyekben a munkanélküliek jó része foglalkoztatható lenne.

Van egy olyan sejtésem, hogy teszem azt 200 ember rendszeres segélyezése, illetve az annak folyományaként felmerülő szociális probléma-kör kezelése többe kerül az államnak, mint egy nyomott bérekkel, de mégiscsak folyamatos foglalkoztatást biztosító – hangozzék ez bármekkora eretnekségként –, állami asztalos-üzem vagy kertészet beindítása. Igaz, ezzel a segélyezettek foglalkoztatása céljából (de csakis ebben a jól definiált esetben, s nem a nemzetgazdaság szintjén!) „beáldoznánk” a technológiafejlesztés prioritását, viszont az érintett kör számára emberibb és felvállalhatóbb feltételeket teremtenénk a talpra álláshoz. A jól megválasztott, a belföldi alsó-közép szegmensben értékesíthető termékek (valamint az állami szerepvállalás miatt elégséges nullszaldós működés) garantálhatná az ilyen munkahelyek fennmaradását, (ritka) szerencsés esetben akár prosperálását is. Ez, persze, csak egy gondolatkísérlet – azon még bőven ráérünk törni a fejünket, hogy milyen feltételekkel értékesíthető egy ilyen üzem, ha véletlenül kiderül, hogy profittermelésre is alkalmas.
De azt hiszem, kicsit előreszaladtam.
Vagy hátra..?

Június 29-én – jelentőségéhez képest elenyésző hazai visszhanggal – jelent meg az Unio 2014-2020 költségvetésére vonatkozó első hivatalos javaslat, amely egyelőre a EU büdzsé fő sorait ismerteti. Az aznap indított, majd másféléves vita Magyarország számára is fontos, a közösségi és a hazai gazdaságfejlesztés finanszírozását érintő kérdésekről dönt majd, ezért különösen méltatlan a látványos érdektelenség.

Súlyos hiba lenne azt gondolni, hogy a brüsszeli felvetések ránk nincsenek hatással. Azért adatik ennyi idő a javaslat megfontolására, mert a majdani döntés azt befolyásolja, hogy az új támogatási periódusban mennyi pénz lesz vidékfejlesztésre, a régiók felemelésére, a vállalkozásokat, önkormányzatokat, civil szervezeteket segítő közösségi programokra. Az alábbiakban szemezgettünk az EUR-LEX-en (egyelőre csak angolul) közzétett, kicsit „rágós”, de mindenképp figyelemre méltó olvasmány érdekesebb megállapításaiból.

1. ÚJ JOGKÖRÖK?

Már az előszóban, rögtön a szöveg legelején szerepel egy kitétel, miszerint új rend jön, a terv megalkotói szakítani kívánnak azzal a gyakorlattal, hogy „bizonyos közhatóságok jogot formálhassanak arra, hogy saját belátásuk szerint költsék a pénzt”. A jövőben minden igénylést egyértelműen kötni kell a közösen elfogadott célokhoz, prioritásokhoz. A szöveg utal arra, hogy adott esetben a regionális projektek elbírálásakor is számon kérik majd az uniós prioritás teljesülését. Ugyanakkor több helyen utalnak arra, hogy a nagy, az európai infrastruktúra-fejlesztés részét képező projektek kikerülnek a tagállami hatáskörből.

    Ezek a mondatok azt jelzik tehát, hogy megvonni tervezik a korábban tagországi hatáskörbe tartozó döntési jogkörök egy részét.

2. A FELHASZNÁLÁS NEM ÖNCÉLÚ

Az anyag – szintén a bevezetőben – hangsúlyozza, hogy az Unió keretei is korlátosak. Hogy mennyire igaz ez a tény, arról az az arányszám árulkodik, ami szerint az EU költségvetése a bruttó európai nemzeti jövedelem mindössze 1%-a (a tagállamok összbüdzséjének 1/50 része. Szintén érdekes, hogy az általános vélekedéssel szemben, miszerint „az Unió a pénzek nagyját a köztisztviselőkre és középületeire költi”, a valóságban az EU költségvetésének mindössze 6%-át fordítja az említett célokra. A tervezet ezt a jelenleg 1%-nyi összeget kívánja az EU Parlament javaslata alapján 1,1%-ra emelni az új támogatási periódusban.

3. PÉNZ – ÚJ ELVEK SZERINT

A dokumentum az eddigi alapelvek módosulását is előrevetíti – kérdés, hogy ez mit jelent pontosan: a „törekvés a jóra” üres lózungja marad, vagy valós változást jelez az összeállítás 9. oldalán szereplő 4 – Eredmények, Egyszerűsítés, Feltételekhez kötés, A beruházás hasznosítása – kiemelt pont. Nézzük, melyikről, mit gondolhatunk!

• Az „Eredmények” a stratégia meghatározó szerepét emeli ki, és „ahol lehetséges” a programok összevonását, újratervezését helyezi kilátásba a megvalósítás-jelentés-ellenőrzés hármasának egységesítése mellett.
• Az „Egyszerűsítés” pont arról beszél, hogy a támogatási folyamatok szabályozása túlzottan összetett, ami mind az országokat, mind az esetleges pályázókat elkedvetlenítheti, ezért mind a támogatások általános rendjét (Pénzügyi Szabályozás), mind pedig a szektor-specikfikus szabályozást egyszerűsíteni tervezik. (Erről egy minden szektorra kiterjedő, részletes kommunikációt 2011 végére ígér az anyag.)
• Ennél a – valljuk be, korábbról ismétlődő – ígéretnél érdekesebb a harmadik „Feltételekhez kötés” („Conditionality”) pont, amely a kimutatható eredmény érdekében (a szövegben egyelőre nem részletezett) feltételekhez tervezi kötni a programok, pénzügyi eszközök rendelkezésre bocsátását. Különösen a kohéziós és mezőgazdasági támogatások esetében kell majd (valahogy…? De mennyiben lesz más ez a rendszer, mint a mostani indikátoroké?) demonstrálni az uniós prioritások érvényesülését.
• A negyedik pont a nemzeti és nemzetközi pénzintézetekkel, azok között is kiemelten az EIB Csoporttal való együttműködés pozitív tapasztalataira építve kívánja növelni az uniós pénzek hatását. Az anyag garanciákról és a kockázatvállalás megosztásáról ír, melynek révén az Unió új, hatékonyabb pénzügyi eszközökhöz segítheti az ígéretes innovatív vagy infrastrukturális projekteket, s egyben hozzájárulhat a pénzpiacok beindításához a krízis után.

4. SZOLIDARITÁS I.: „TRANSITION” RÉGIÓK

A kohéziós politika kiemelt szerepet kap a 2020-as célok megvalósításában, melyek sikerének érdekében – támogatandó a konvergencia-státuszból már kikerülő, de nehéz helyzetű gazdaságokat – új régiós kategóriát kívánnak bevezetni. „Transition region” lesz minden olyan régió, ahol az egy főre eső GDP az EU-27 azonos adatának 75%-90% -a között mozog. A javaslat szerint ezek a területek (a korábban viszonylag mostohán kezelt Közép-Magyarországi Régió is!) 2014 és 2020 között is megkapnák a konvergencia-időszakban nekik jutatott támogatás 2/3-át.

5. SZOIDARITÁS II.: AZ ABSZORPCIÓ SEGÍTÉSE

Nyitva hagyják – precedens alapon – a nemzeti hozzájárulás 5-10%-os csökkentésének lehetőségét, de egyúttal feltételeket (egyelőre nem részletezik, milyeneket) szabnak a helyi adminisztratív kapacitások fejlesztésével kapcsolatban.

6. ÁTCSOPORTOSÍTÁS

Az „Alapvető új elemek” címszó alatt a források átcsoportosításáról ír az anyag. Négy kiemelt prioritási területet neveztek meg. Ezek: pán-európai infrastruktúra, kutatás-innováció, oktatás és kultúra, az EU külkapcsolati politikájának megerősítése. A környezetvédelmet és a klímaváltozás elleni küzdelmet vertikális, minden témát átszelő prioritásként kívánja az Unió a jövőben kezelni.

7. FP7 HELYETT HORIZONT 2020

Kutatás-innovációra az új, „HORIZONT 2020”nevet viselő program keretében 80 Mrd EUR-t szán 2014-2020-ra az EU Bizottság. Erre a célra az előző periódusban közelítőleg 60 Mrd EUR-t költöttek Unió szerte. (Az FP7-ben kb. 50 Mrd EUR volt.) Az új összeg most jelentős hangsúlynövekedést jelez.

8. FOLYTATÓDIK A „TÁMOP-DOMINANCIA”

A tervezet szerint a Strukturális Alap forrásainak 40%-át az Európai Szociális Alaphoz rendelik a konvergencia régiókban. Az itthon a 2007-2013-as periódusban a Társadalmi Megújulás Operatív Program (TÁMOP) kereteiből osztott támogatásokra – sok esetben megalapozottan – „árnyék vetült” Magyarországon, mivel a nehezen számszerűsíthető, „szoft” célmeghatározás lehetőséget teremtett a visszaélésekre.

    Az eddigi tapasztalatok alapján felmerül a kérdés, hogy helyénvaló-e ettől a forrástól remélni a munkahelyek számának növekedését.

9. AZ ÖSSZEKÖTTETÉS HANGSÚLYOS FEJLESZTÉSE

Az új elgondolás kiemeli a Kohéziós Alapból a kommunikációs csatornák fejlesztésére szánt kereteket, és létrehozza a 40 Mrd EUR-ós „Connecting Europe”-ot, amiből az EU-szintű érdekek mentén az Unió által központilag (nem tagállami hatáskörben) menedzselt fizikai (közlekedési és energia-hálózatok fejlesztése) és IT kommunikációs fejlesztések (9.1 Mrd) valósulnak majd meg. Az anyag a javasolt infrastrukturális fejlesztések listáját is beígéri, de ez egyelőre nem elérhető.

10. HUMÁN TŐKE FEJLESZTÉSE (KÉPZÉS, KULTÚRA)

Az uniós képzési programoktól, a formális és nem formális oktatás támogatásától, a határokon átnyúló kulturális és sajtó projektektől hosszú távú gazdasági előnyöket remélnek. Az iskoláztatás folyamatából való korai kihullás ellenszereként (szemben az eddigi gyakorlattal) jelentős kereteket különítenek majd el támogatandó a más európai ország egyetemén szerzett diplomák számának növekedését. Képzésre 15,2 Mrd EUR-t, kultúrára 1,6 Mrd EUR-t terveztek be az EU-bizottság döntéshozói (és ez még kiegészül a Strukturális Alapok hasonló célra szánt forrásaival).

    Érdekesség: a kultúrára szánt összeg megnégyszereződött, lévén az előző periódusban mindössze 400 M EUR volt. Meglehet, hogy az Unió így kívánja kompenzálni a válságtól sújtott nemzetgazdaságok szintjén mindenhol súlyos csorbát szenvedő terület veszteségeit.

—

Nem kell makro-gazdasági szakembernek lenni ahhoz, hogy belássuk, a fenti pontoknak vannak magyar vonatkozásai is. Az unió augusztus elsején már bizonyította nyitottságát, hiszen konkrét, nagy rugalmasságot mutató lépéssel, a nemzeti önrész 6 országnak (köztük hazánknak) felkínált 10%-os csökkentésével demonstrálta, hogy nyitott a támogatási alapelvek módosítására, amennyiben azt az egyes országok gazdasági helyzete indokolja. Botorság lenne ezt a deklarált nyitottságot a 2014-2020-s költségvetés tervezése idején nem kihasználni, hiszen most dől el, hogy a 2014-től induló 7 esztendő mennyire lesz szűk vagy bő – számunkra is.

Az árfolyamrögzítés lényege, hogy a devizakölcsön törlesztése során a rögzített árfolyam alkalmazása miatt a hiteladós által meg nem fizetett törlesztőrészlet-hányad finanszírozása forintban folyósított kölcsönből (gyűjtőszámlahitel) történik. A folyamat kezdetén, a kérelem benyújtásával az adós „önként és dalolva” információt ad a banknak arról, hogy fizetési nehézségei vannak, vagy lehetnek. Teszi mindezt úgy, hogy a banknak nem áll fenn szerződéskötési kötelezettsége. A bank a törvény szerint ugyanis hitelbírálat után köti meg a hitelkeret-szerződést, de erről csak annyit tudni, hogy a futamidőt a hiteladós életkorát is figyelembe véve kell meghatározni. Vannak tehát más hitelbírálati tényezők is, de hogy melyek ezek, az nincs a kedves ügyfél orrára kötve. Így kérdéses, hogy éppen a nehéz helyzetbe került adósok igénybe tudják-e venni ezt az egyébként is átmeneti megoldást.

Ha mégis sikerül átjutni a banki útvesztőkön, akkor a devizahiteles átmenetileg „könnyített magán”, persze a későbbiekben törlesztenie kell. Már csak azt kellene tudnia, hogy mit, mennyit és meddig. A „mit” kérdésének megválaszolásához a törlesztőrészlet-hányad fogalmát kell elemezni. A törlesztőrészlet költségből, kamatból és tőkerészletből tevődik össze. Ha a törlesztőrészlet fele a gyűjtőszámlahitelbe kerül, akkor a tőkerészlet felét is forintosítják ilyen árfolyamon?! Vagy az tovább csökken és a gyűjtőszámlán csak a költség- vagy kamattartozás növekszik? Nem mindegy, már csak azért sem, mert a törvény szerint a gyűjtőszámlán lévő hitel háromhavonta tőkésíthető. Így, feltételes módban. Márpedig ha a bank ehhez ragaszkodik, akkor az ügyfélnek nincs hova mennie, itt nincs verseny, eszi, nem eszi, nem kap mást. Ezt bizony a köznyelvben uzsorának nevezik, még ha jogi értelemben nem is az, hiszen az bűncselekmény lenne, ezt viszont törvény teszi lehetővé.

A gyűjtőszámla-hitel kamata veti fel a legkevesebb kérdést. A bank ugyanis piaci kamatot kérhet a törlesztés megkezdése után még fennmaradó összegre. A PSZÁF elnökének napokban megjelent vezetői körlevele a pénzügyi intézménynek önként vállalt kötelezettségként írta elő azt a tájékoztatást, hogy az ügyfél részére adja meg azt a referencia kamatlábhoz kötött maximális kamatszintet (pl: BUBOR + x %), amely a gyűjtőszámlán felhalmozódó forintösszeget 2014. december 31-ét (illetve a 36 hónapos türelmi időszak lejártát) követően terhelni fogja. Már csak az a kérdés, hogy ezt miért nem lehetett a törvényben maximálni?!

És végül hiába rögzíti a szerződés, az eredeti törlesztés visszaállása után a gyűjtőszámlahitel futamideje is relatív. A pénzügyi intézmény ugyanis nem kérhet olyan törlesztőrészletet, amely aránytalanul magas havi terhet jelentene a hiteladós számára. Az aránytalanul magas havi törlesztési teher mértékét kormányrendelet határozza meg. A kormányrendeletet keresgélésével senki se fárassza magát, az ugyanis még nem jelent meg.

Az uniós támogatások finanszírozása eddig minden EU-államban úgy valósult meg, hogy a forráskeret 85%-át a közösség, míg 15%-át az érintett ország költségvetése folyósította. Ezen változtat a brüsszeli EU-bizottság augusztus 1-én közzétett, a magyar gazdaságfejlesztés számára kulcsfontosságú, nagy érdeklődést kiváltó javaslata.

Az előbb a Financial Times (FT) oldalain megszellőztetett, majd hivatalos sajtóközleményben is megjelent hír arról árulkodott, hogy az unió vezetése – felgyorsítandó a támogatások lehívásának ütemét – határozott, és az uniós gépezet gyakorlatához képest meglepően operatív lépésre szánta el magát.

Az EU-bizottság az FT cikke szerint a nálunk is sokat emlegetett „rendszerhibák” mellett elsősorban abban látja az uniós pénzek lassú hasznosulásának okát, hogy a gazdasági válsággal küzdő államok számára jelentős teher a fent említett 15% biztosítása. A helyzetet úgy kívánja orvosolni a José Manuel Barroso által támogatott, tegnap délután nyilvánosságra hozott javaslat, hogy 6 ország – Görögország, Írország, Portugália, Magyarország, Lettország és Románia – esetében az eddigi 15%-os kötelező hozzájárulást, 5%-ra csökkenti.

Ez a – láthatóan rohammunkában – fogalmazott, örvendetes hír a megvalósítás oldalán számos kérdést vet fel, mivel a szöveg (noha mint minden uniós dokumentum több nyelven is elérhető) több szempontból is „szabad teret enged az értelmezésnek”.

Miből?
Ma már köztudott, hogy az Unió sem rendelkezik az arany tojást tojó tyúkkal; vélhetően ezért is hangsúlyozta a sajtóközlemény, hogy a Barroso által egyfajta „Marshall Tervként” aposztrofált lépések nem követelnek újabb áldozatokat a befizetőktől. A finanszírozás módját firtató kérdésünkre a közleményben feltüntetett uniós kapcsolattartók a következő választ adták: „A 2007-2013-as periódusra szánt teljes összeg nem változott – ami az új rendszerben módosul, az a kifizetések üteme. A gondolat a támogatás mielőbbi bejuttatása az országok gazdaságába, hogy a pénzinjekció nagyobb hatással, rövidebb időn belül vezessen eredményre, s hamarabb beinduljanak a projektek. A sajtóanyag táblázatában szereplő, Magyarországra vonatkozó érték <308 M EUR> nem az országnak szánt teljes összeg, hanem a feltöltés becsült hatása <„impact”>, amit az uniós finanszírozás arányának megemelésétől remélünk.”

Tehát, annak érdekében, hogy a többi uniós állam (befizető) hozzájárulását is megnyerje az ötlet (vagyis ne követeljen pluszbefizetést, s így „a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon”) – az elgondolás nem növelné meg a korábbi uniós kereteket, hanem az EU által biztosított rész változatlan értéke mellett csökkentené az érintett országok – köztük hazánk terhét. Esetünkben – ha a tegnap közölt álláspont nem változik – ez annyit jelent, hogy a százalékosan magasabb uniós hozzájárulás mellett a kiosztható pénzösszeg 10,5%-kal kevesebb lesz.

Mikortól?
A második – egyelőre megválaszolatlan – kérdés, hogy a 15% versus 5% helyzet mikortól érvényes. Ugyanis, ha az egész támogatási periódusra (és a 2007-2013 időszakra elkülönített, jelenlegi árfolyamon közel 8.000 Mrd forintra), visszamenőleges hatállyal vetítjük ki a most kapott kedvezményes feltételeket, akkor a forrás lehívása közelítőleg 840 (előre betervezett) Mrd forinttal kerülne kevesebbe a magyar költségvetésnek. Ugyanez a szám „mindössze” 630 Mrd, amennyiben csak a még nem kifizetett támogatási keretre (ez jelenleg kb. 6.000 Mrd Ft) vonatkozik a könnyítés.

Kinek jó ez?
A sorok között megjelenő, most uniós szinten deklarált gyorsítási szándék a pályázóknak ígér javuló feltételeket, de természetesen a hír mindannyiunk számára fontos: a költségvetésében váratlanul megjelenő plusz most minden érintett ország gazdaságát egy kis lélegzetvételhez juttatja.

Mire szánják a pénzt?
Reményeink szerint nem véletlen, hogy pár fejlesztési terület kiemelten nevesítve lett a sajtóanyagban. Kérdés, hogy jelenti-e azt a foglalkoztatás-növelés, a képzés, a klaszterek és a közlekedés hangsúlyos említése, hogy lehetőség nyílhat az Operatív Programok közötti súlyozásra is. Vagyis, lesz-e mód arra, hogy az új fókuszok szerint bizonyos programok forrásaiból ne áldozzunk, miközben más, jelenleg nem súlyponti területek fejlesztéséről akár le is mondunk?

Mi a jó Magyarországnak?
A költségvetés számára így felszabaduló pénz egyértelmű jelentősége mellett, fontosnak tartok hangsúlyozni még egy tényt. Mivel a támogatási keretek 100%-át eddig sem igen sikerült lehívnia egyik európai országnak sem, meggyőződésem, hogy a 90%-os keret maximális felhasználása is komoly fegyvertény lenne. Ha ezt megfejeljük azzal – az érzékelhető uniós jó szándékra alapozott – feltételezéssel, hogy most (meglehet) itt a lehetőség az Operatív Programok közötti, ésszerű és gyors átcsoportosításra is, akkor vitathatatlanul hatalmas, valóban a Marshall Tervhez mérhető lehetőséget kapott Magyarország.

Jó lenne leszállni, hagyni az egészet a fenébe, csak letelepedni a fűbe, és nézni, ahogy a többiek kínlódva izzadnak felfelé. Jó lenne? Az lenne az út (Lao Ce szerint az élet) vége, a cél feladása. A végső lemaradás, míg mások hajtanak hegyen-völgyön tovább.

A gazdaságpolitikai pálya korrekciója lassú és fájdalmas folyamat, s egyelőre csak remény a lankásabb – könnyen vállalható – emelkedő. Mégsem alternatíva a leszakadás. Vörösmarty itt kísért közöttünk, hiszen most kell igazán az ész, erő és akarat ahhoz, hogy rendületlenül továbbhaladjunk, s ha végre felérünk (és lélegzethez jutunk), képesek legyünk helyesen tervezni az utat tovább.